Új szereplők…

Hoztam nektek ma részt is, amit elolvashattok, ha kicsit lejjebb tekertek!
A részben feltűnik két új szereplő: Carlos és David, akikről most hoztam képet:

Carlos:

 David:

8. rész- ‘Bármi rossz is történt, minden rendben lesz!’

Rengeteget táncoltam a stúdióban, azon kaptam magam, hogy már este fél hét van. Észre sem vettem, hogy mennyire repül az idő… Azt hittem, hogy alig fogom majd tudni kivárni azt, hogy Liam megérkezzen, de most már bármikor megjöhet.
- Hope! Van egy perced?- megfordultam, és láttam, hogy David áll mögöttem. David egy tánctanár itt, és éppúgy, mint én, ő is ingyen dolgozik.
- Persze. Mondd csak!- mondtam mosolyogva.
- Gondolom Mrs. Parker már neked is szólt a tánciskoláról… És nekem azt mondta, jó ötletnek tartaná, ha mi ketten együtt táncolnánk.
- Ez szerintem is nagyon jó lenne! Örülnék, ha egy olyan táncossal táncolhatnék, mint te!
- Dettó. Amúgy… reggel miért nem vetted fel a telefont?
- Oh, te hívtál? Nem akartam, hogy Zayn felébredjen, és minden gondolkodás nélkül kikapcsoltam.
- És azóta sem kapcsoltad vissza?- kérdezte David.
- Nem. Még nem, de miért kérdezed?
- Kb. 13-szor hívtalak, de te maradsz még itt, vagy mész haza?
- Én maradok még!- válaszoltam neki, miközben elkezdtem keresni a telefonomat. Hosszas keresgélés után végre megleltem. Volt néhány nem fogadott hívásom David-től, még több Carlos-tól, és egy SMS Liam-től, amiben ez állt:
’Szia Hope! Bocsi, de ma mégsem tudunk találkozni. Remélem nem gond, és ha neked is megfelel, holnap elmegyek a táncstúdióba!’
- Hope! Ki az a Zayn, akiről előbb beszéltél?- kérdezte David kíváncsian.
- Egy barátom- nagyon jó érzés volt kimondani azt, hogy a barátom, mert igen, ő az! És az idő múltával talán a legjobb barátom lesz!
- Értem. Majd felhívlak, hogy mikor próbálhatnánk, de most megyek! Szia!- azzal megfordult, és lassan eltűnt a szemem elől.
Annyira rossz érzés volt, hogy az, amire már tegnap óta várok, most mégsem valósul meg. Liam lemondta a találkozót, nem tudom, hogy miért, de lemondta. Bizonyára beszéltek Zayn-nel arról, hogy milyen helyen lakom, és ő nem akar ilyen emberekkel találkozni. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy akkor mégis be kell mennem a munkába, és táncolhatok a sok idióta részeg előtt.
Így legalább a keddem szabad lesz. Igen! Ez a pozitív hozzáállás, ez az a dolog, amire az élet megtanított… Hogy sosem szabad feladni, hogy kövessem az álmait. De hogyan? Egy ilyen helyről sosem fogok elérni semmit!
Aztán észbe kaptam, és rájöttem, hogy David is a munkahelyem felé megy, így utánaszaladtam. Elég veszélyes az a környék, és még mindig félek, akárhányszor csak arra kell mennem.
- David! Várj meg, légyszi!- kiáltottam.
- Mi az? Mégis mész haza?
- Nem! Munkába megyek..
- Vasárnap? Azt hittem, hogy csak szombatonként jársz.
- Hát, tegnap nem voltam. Így ma kell bemennem!
Valójában ez minden, amit beszélgettünk. Nem is voltam olyan hangulatban, hogy bárkihez is szóljak. Az, hogy ma nem találkozunk Liam-mel, nagyon elkeserített.
Azt sem vettem észre, hogy David elköszönt tőlem, valószínűleg vissza sem köszöntem, mert az, hogy nincs velem, csak a bár előtt tűnt fel. Bementem, körbe sem néztem… Amilyen gyorsan csak tudtam, bementem az öltözőbe, ahol rajtam kívül még pár táncosnő is tartózkodott. Átöltöztem, leültem egy székre, és meg sem mozdultam, míg nem szóltak, hogy én következem. Ezután felálltam, és kimentem a körülbelül 1 négyzetméteres ’színpadra’. Üveges tekintettel táncoltam, és azon erőlködtem, hogy ne essek sírva össze. Sosem szerettem ezt a munkát, de ez az utóbbi két napban még tisztábbá vált számomra. Az első nap óta ugyanaz a kép van előttem, amikor táncolok. Részegek. És ehhez még mindig nem szoktam hozzá… Carlos szerint ’sztárnak érezhetem magamat’, szerintem viszont van egy kis különbség aközött, amit én csinálok, és aközött, amit például Zayn. Az egész műsor közben ilyen gondolatok jártak a fejemben, így miután befejeztem, még szörnyűbben éreztem magamat, mint általában… És elhatároztam, hogy elmondom Zayn-nek, hogy mi vagyok.
Két perc alatt felöltöztem, és rohantam is el a bárból. Azon gondolkodtam, hogyan vallom majd be neki ezt az egészet. Mindenesetre jobb, ha tőlem tudja meg, mint az, ha majd egyszer véletlenül rájön, és meggyűlöl örökre. Mivel nem tudtam, hogy ő hol lakik, először Louis házához mentem, hogy elkérjem a címét.
Miután odaértem, megnyomtam a kapucsengőt, és azonnal rákezdtem a mondanivalómra.
- Szia, Louis! Megmondanád, kérlek Zayn címét? Nagyon fontos lenne!
- Louis nincs itthon! Ki keresi?
- Hope! Hope vagyok!
- Még sosem hallottam rólad!
- Mert tegnap találkoztunk először! De… ha ő nincs itthon, te nem tudod Zayn címét?
- De tudom! Viszont nem adom meg! Soha az életben nem beszéltem még veled, és nem fogom idegeneknek megadni a címét!
- És te ki vagy?
- Még játszd a hülyét is! Mintha nem tudnád! Mintha nem a hírneve miatt álltál volna szóba Lou-val…- nagyon bántottak az idegen srác szavai, akivel ugyan most beszéltem életemben először, de már most nem kedveltem.
- Még hogy csak a hírneve miatt? Látszik, hogy nem ismersz, és nem is fogok neked magyarázkodni! És ha még életedben nem beszéltél velem, akkor honnan kéne tudnom a címedet?- azzal kinyomtam a kaputelefont, és elindultam egy buszmegálló felé.
A mobilomban kikerestem Zayn számát, és felhívtam. Először azt hittem, hogy fel sem veszi, de aztán szerencsére beleszólt:
- Szia, Hope!
- Szia! Nem találkozhatnánk valahol?- tértem azonnal a lényegre.
- Hát persze hogy találkozhatunk! Bárhol és bármikor!
- Akkor neked hol lenne jó?
- Nálam, mert itt nincsenek fanok. Ide tudsz jönni?
- Oda tudnék… Ha tudnám, hogy hol van az az ott.
- Oh, tényleg, bocsáss meg! Küldök érted egy taxit, oké?
- Zayn, nem kell! Csak mondj egy címet, és én oda megyek.
- Otthon vagy most?
- Nem. Nem messze Louis házától.
- Miért vagy ott?
- Elmondom, amint odaértem…
- Oké, akkor addig, szia!- és letette a telefont. Örömmel vettem tudomásul azt, hogy még egyáltalán szóba áll velem, annak ellenére, hogy tudja, milyen környéken élek. Zayn tényleg nem olyan, mint a többi sztár… Ő az egyik legjobb ember, akit ismerek!
Kb. negyed óra múlva már ott is volt a taxi, amit küldött, és mivel alig közlekedtek az utakon, hamar odaértünk. A sofőr megállt egy ház előtt, ami jóval szerényebb volt, mint Louis-éké, ám mégis gyönyörű volt. Körülötte nem volt kerítés, így rögtön az ajtó felé indultam. Éppen csengetni akartam, amikor az ajtó kinyílt.
- Már vártalak!- mondta mosolyogva a fekete hajú srác. Nem tudtam, hogy hogyan meséljem el neki azt, hogy mi a munkám… Nem tudtam, hogy hogyan reagálna, és ok nélkül sírni kezdtem. Illetve nem ok nélkül, de ő nem tudta az okát.
- Hope, bármi rossz is történt, minden rendben lesz!- majd szorosan átölelt, és simogatni kezdte a hátamat. Nem tudom meddig állhattunk ott, de nem is érdekelt az idő. Az, hogy ennyire bízik bennem, erőt adott ahhoz, hogy majd elmondjam neki a titkomat, hogy bevalljam, hogy mivel foglalkozom. Ám arra még én sem számítottam, amit ezután tett…
Egyszeriben azon kaptam magamat, hogy felemeli a fejemet, és ajkát az én ajkamra helyezi. Próbáltam elfordítani a fejemet, de nem bírtam… Pedig én nem ezért jöttem ide! Nem akarok belé szeretni! Nem szerethetek egy hírességet!

7. rész- Kinek kéne egy sztriptíztáncosnő barátsága?

Reggel a csengőhangomra ébredtem. Egy ismeretlen szám volt az, de nem akartam, hogy Zayn felkeljen rá, így minden gondolkodás nélkül kikapcsoltam. Szerencsére a tervem sikeres volt… Ránéztem, s a szemei be voltak csukva, és annyira ártatlan volt… Mint egy kisbaba, nemis… Inkább, mint egy angyal! Nem most látok először fiút aludni életem során, de még egyet sem láttam, aki ennyire nyugodtan, és gyönyörűen aludna. Én is tudom, hogy a ’gyönyörűen aludni’ egy fura kifejezés, de ahhoz, hogy ezt el tudja valaki képzelni, látnia kellene őt… Annyira más volt, mint tegnap éjjel, amikor el akart küldeni… Igazából, amikor hallottam, hogy hogyan beszél velem, megijedtem…  Megijedtem, hogy meggyűlölt, és soha az életben nem áll majd velem szóba. De most miközben nézem, ahogy alszik, nem félek semmitől. Olyan, mintha az idő is megállt volna… Zayn megállította az időt!
- Jó reggelt!- köszönt nekem, és ezzel az idő ismét elindult.
- Szia!
- Hogy kerültem ide? És kinek az ágya ez? És miért ülsz a földön?
- Én hoztalak ide, és Bradley egyik testvéréé, és én itt aludtam- válaszoltam minden kérdésére egy egyszerű összetett mondattal.
- És Liam hol van?
- Ő még tegnap hazament. Nagyon korán, mivel nem találta Danielle-t, de adott néhány utasítást, vagyis ma 9-re otthon kell lenned.
- Miért?- kérdezte meglepődve, de mire válaszolhattam volna, már folytatta is.- Jaj! Stúdiózunk ma… De gyere velem! Esküszöm, hogy nem unatkoznál!- győzködött.
- Mi történt? Már nem akarod, hogy eltűnjek?
- Bolond vagy? Miért akarnám ezt?
- Mindegy… Tegnap kiabáltál, mert nem akartad, hogy ott legyek veled a parkban, de nem számít!
Láttam, hogy eléggé zavarba jött, és elkezdte vakargatni a fejét, majd zavartan megszólalt:
- Kérhetnék egy törölközőt, légyszi? Gyorsan lezuhanyozom, aztán indulok is.
- Hát persze! Szólok Bradley-nek, hogy adjon egyet.
Majd elindultam a másik emeleti szobába, bár nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán Brad van a szobában… Próba, szerencse alapon nyitottam be, de amit láttam, az nagyon ledöbbentett! Gondoltam rá, hogy Brad esetleg egy lánnyal lesz majd, de erre a lányra semmiképpen. Nem értem, hogy miért tett egyáltalán ilyet… Miért csalta meg a barátját, amikor olyan boldognak tűntek tegnap… Majd megfordultam, és kirohantam a szobából… Még mindig nem tudtam, hogy mit tegyek, hogy elmondjam-e majd valakinek, amit láttam.
- Hope! Mi a baj?- szaladt utánam Bradley.
- Semmi, csak… Annak a lánynak barátja van, és miért kellett ez Bradley?  És őszintén, mi lesz most Carina-val?
- Ugyanaz, ami majd ezzel a csajjal is lesz. Visszatér a régi életéhez, mintha nem történt volna semmi!
- Te hallod magadat? Szerinted vissza tudna menni a pasijához, és úgy csinálni, mintha ez az egész meg sem történt volna?- nagyon feldühített az, amit Bradley csinált, mert ha a barátja megtudná, biztos vagyok benne, hogy nagyon szomorú lenne. És nem akarom, hogy szomorú legyen! Egyszerűen nem akarom. Láttam tegnap, hogy mennyire szereti a lányt, és egyáltalán nem értem, hogy ő miért csinálta ezt. Mindenesetre, eldöntöttem, hogy még senkinek nem beszélek az ügyről, mert talán csak mindketten részegek voltak… Tudom, hogy ez sem magyarázat a dologra, de ettől kevésbé lesz bűntudatom, ha eltitkolom. Talán.
- Pontosan tudom, hogy mit beszélek, és ha szereti a srácot, akkor visszamegy hozzá. Ha nem, az sem érdekel. Az már nem az én ügyem!
- Nem a te ügyed? Nem velem hentergett Danielle, hanem veled!- vágtam a fejéhez, mert egyszerűen nem tudom, hogy lehet valaki ennyire szemét, hogy mások barátnőjével bújik ágyba.
- Eddig is ezt csináltam! Mi a szar van veled? Mostanáig nem zavart!
- Tudom, de ez más! Ők annyira szépek voltak együtt! És hagyjál békén! Most mennem kell!
Megfordultam, és otthagytam Brad-et. Nagyon elegem van belőle! Abban teljesen igaza van, hogy eddig is ezt csinálta, és nem zavart, de ez most más! Én nem akarom Liam-et boldogtalannak látni. Nem akarom, hogy egy idióta miatt, mint amilyen Bradley, vége legyen a boldogságának, mert ő azt nem érdemelné meg! A szobába szaladtam, és bevágtam az ajtót, amit persze Zayn azonnal meghallott…
- Behoznád légyszi ide a törölközőket?- kiáltott ki a fürdőből, és nekem csak most esett le, hogy eredetileg miért indultam Brad-hez. Így szó nélkül megfordultam, és bármennyire is ellenemre volt az, hogy most ismét szóljak ahhoz a sráchoz, aki kapcsolatokat tesz tönkre csak azért, hogy jól szórakozzon, muszáj volt.
Bekopogtattam az ajtaján, majd pár percen belül már törölközőkkel a kezemben ültem az ágyon.
- Zayn, meghoztam a törölközőket!
- Hozd be légyszi ide!
- A fürdőbe?- persze én is pontosan tudtam, hogy arra gondol, de néha egyszerűen minden ok nélkül játszom a hülyét.
- Szerinted? Hát persze, hogy ide!
Belenyugodtam, hogy nincs más választásom, be kell mennem, hozzá… Csak abban reménykedtem, hogy nem ugrik majd rám meztelenül vagy hasonló…
- Ideteszem a kád szélére- mondtam, majd azonnal megfordult, és mentem volna már kifelé, de ő megszólalt:
- Hope! Ha most kilépnék a zuhanyzóból, és megcsókolnálak, mit tennél?
- Nem tudom… Talán kapnál egy pofont.
- Csak egyet? Annyit megér…
Nem voltam benne biztos, hogy azt szeretném, hogy megcsókoljon… Nem voltam biztos az érzéseimben, ezért inkább kimentem a szobából, amilyen gyorsan csak lehetett. Nem akartam Zayn érzéseivel játszani, mert tudom, hogy mennyire fáj, amikor átvágják az embert.
Körülbelül fél órát lehetett bent a fürdőben, de nekem ez fel sem tűnt. Egész idő alatt járt az agyam, és nem azon, amit Zayn mondott. Egyáltalán nem Zayn-en gondolkodtam… Az, hogy tőlem néhány méterre van, csak akkor tűnt fel, amikor már előttem állt. Valamiért az, hogy Liam-mel találkozom ma, olyan boldoggá tett, hogy elfelejtettem mindent… De aztán eszembe jutott, hogy azt ugyan nem tudom, hogy mennyi ideig lesz ott a táncteremben, de nekem végig hazudnom kell majd neki, ha nem akarom, hogy összetörjön.
- Vajon min gondolkodsz?- kérdezte Zayn.
- Hát csak… Mindegy, nem számít- válaszoltam mosolyogva.
- Azon, amit az előbb mondtam? Ha annyira rossz ötlet volt, akkor tegyünk úgy, mintha nem is szóltam volna…
Nagyon szégyelltem magam, mert azt hitte, hogy már megint ő szomorított el ennyire, pedig ez nem igaz. Bradley már rengetegszer megbántott életem során, de őt még az sosem zavarta. Az is előfordult már, hogy megütött, de arra is csak annyi volt a magyarázat, hogy részeg volt…
- Nem, Zayn! Nem erről van szó, csak… Majd máskor elmondom, rendben?- közben persze gondolkodtam, hogy hogyan terelhetném a szót egy másik témára. -Amúgy neked 9-re a stúdióban kéne lenned!
- Tudom! Már hívtam Louis-t, hogy jöjjön értem. Azt mondta, hogy 10 perc múlva itt lesz.
Zayn pár perc alatt összeszedte a dolgait, és lementünk a földszintre, hogy megnézzük, nem hagyott-e ott valamit. Az egyetlen dolog, amiért aggódtam, az az volt, hogy meg ne lássa Danielle-t, mert egész biztosan elárulná Liam-nek, és összetörne.
- Megjött!- jelentette be Zayn.
- Rendben. Akkor majd még…- kezdtem búcsúzkodni, de közbeszólt.
- Elvigyünk?- nagyon meglepett ezzel, de nem szerettem volna, ha meglátják, hogy milyen helyen lakom. A válaszomat azonban már nem várta meg. Megfogta a kezemet, és néhány másodperc alatt berántott a kocsiba.
- Sziasztok! Hogy telt az estétek?
- Szia!- köszöntünk mi is neki.
- Részegen- válaszolta Zayn a kérdésére.
- Oh, Hope te is ilyen rossz vagy? Egy tökéletes párosítás!
- Kikérem magamnak! Én nem vagyok rossz!
- Miért? Talán a pia a jófiús imidzs része?- szivattam én is.
Majd Louis beindította a kocsit, én mutattam neki, hogy merre menjen, közben pedig folytatta a beszólogatást.
Már előre féltem, hogy mit fognak gondolni, ha meglátják a házat, ahol lakom. Szerintem szóba sem fognak majd állni velem többé… Hát végülis az lenne a legjobb, akkor legalább nem lenne olyan nehéz megtartani a titkot, amit ma tudtam meg Danielle-ről.
- Itt állj meg!- majd amilyen gyorsan csak lehetett, kipattantam az autóból. –Köszi, hogy elhoztatok!
- Hope! Várj!- kiáltott utánam Zayn.
- Igen?
- Mikor találkozunk újra?
- Hívj fel, és megbeszéljük!- igyekeztem minél gyorsabban lelépni, hogy ne legyen esélyük bármit is szólni a házról.
- Oké, de még egy perc! Ha szerdáig nem találkoznánk…
- Akkor?
- Akkor szerdán hallgasd a Radio1-t.
- Rendben, de miért?
- Majd meglátod, de tudd, hogy neked szól!
- Sziasztok!- köszöntem el tőlük, meg sem vártam, hogy ők is köszönhessenek. Azonnal elindultam befelé. Mint általában, még mindig mindenki aludt, leszámítva Chris-t.
- Hope!- szólt ki a szobájából, így én elindultam arra. -Carlos nagyon ki volt akadva, hogy nem mentél dolgozni. A veszteséget neked kell majd kifizetned!
- Én nem fizetek neki semmit! Nem értem rá…
- Oh, hogy te már dolgozni sem érsz rá? Milyen jól megy neked!
- Majd bemegyek jövő hét szombaton, vagy…
- Vagy ma, és kedden!
- Ma nem tudok, mert… Csak egyszerűen nem jó! És most megyek a táncterembe!
Majd átmentem az én szobámba, ahol Zoe és Daisy éppen aludt, így gyorsan átöltöztem, és már szaladtam is a stúdióba. Egész úton azon gondolkodtam, amit Chris mondott. De nem érdekel! Ma semmiképpen nem mehetek be dolgozni, mert Liam-mel muszáj találkoznom!
És az is nagyon elkeserített, hogy a munkám miatt fogom elveszíteni Zayn barátságát… Ha nem gyűlölt meg amiatt, hogy milyen helyen lakom, majd ha megtudjam, hogy hol dolgozom, akkor szóban sem fog állni velem… Kinek kéne egy sztriptíztáncosnő barátsága?

6. rész.- ‘Azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim? Azt hiszed, hogy jobb vagy, mint én?’

- Liam! Mondhatok valamit?- elhatároztam, hogy elmondom neki, amit ma Zayn-nel beszélgettünk. Igaz ugyan, hogy őt még annyira sem ismerem, mint a lakótársát, de valakinek el kellett már mesélnem a történteket, és elég rosszul érezném magam, ha egy olyannak beszélnék erről az egészről, akinek Zayn-hez semmi köze, és minden bűntudat nélkül kifecsegné aztán a sajtónak… Ezért döntöttem úgy, hogy Liam lesz az, aki ma meghallgatja, hogy mi játszódik le bennem.
- De nekem most már mennem kellene…- mondta a szőkésbarna hajú fiú, és én nem tudtam, hogy mire véljem azt, hogy ilyen hirtelen indulni akar.
- Jaj, oké! Megkeresed Zayn-t? Vagy elmenjek én, és addig megvárod itt?
- Nem, nem kell! Nagyfiú már… Tud magára vigyázni, de amint ideér, küldd őt haza légyszi, vagy mondd meg neki, hogy reggel 9-re legyen otthon, mert megint nem fogja tudni, hogy hová kell jönni- osztotta meg velem Liam a Zayn-nel kapcsolatos teendőimet, és én elképedve álltam, hogy mennyire törődik vele, mintha nem csak a barátja lenne, hanem a testvére, vagy sokkal inkább a fia.
- Oké! Lefekvés előtt ne olvassak neki egy mesét, vagy anélkül el tud aludni?- viccelődtem, amit ő rögtön megértett.
- Neem! Olvasni nem kell, de ha gondolod, elalvás előtt betakargathatod, annak ő is nagyon örülne!- válaszolt mosolyogva, majd folytatta. – De most már tényleg megyek, további jó szórakozást! Szia!
Majd megfordult, és kilépett az utcára. Nem tudtam, hogy mire gondoljak, amiért csak úgy hirtelen elment, de mindegy is, inkább elindultam a táncparkett felé. Nem akartam, hogy az aggodalom úrrá legyen rajtam, de azért még mindig nem tudtam elfelejteni, hogy Zayn most egyedül bolyong valahol. Nem sokkal később láttam, hogy Liam visszajött. Először azt gondoltam, hogy itt felejtett valamit, de láttam, hogy felém tart.
- Szia, ismét! Bocsi, de elfelejtettem, hogy valamit akartál mondani, és én pedig bunkó voltam, és nem hagytam, hogy elmondd! Mit szólnál hozzá, ha holnap eljönnél a stúdióba, és ott beszélnénk?- mondta zavartan.
- Hát… Valójában Zayn-ről lenne szó, így ez a találkozás a stúdiónál találkozni nem lenne túl jó ötlet!
- Akkor, mi lenne, ha eljönnél a lakásunkhoz, és ….- itt úgy tűnt, hogy egy pillanatra gondolkodik, majd ismét belekezdett. – Ez megint nem lenne jó ötlet, mert Zayn is ott lakik… Erre gondoltál, igaz?
- Igazából nem gondoltam semmire, mert olyan gyorsan beszéltél, hogy a ’Gyere el a lakásunkhoz!’ résznél lefagytam- vallottam be szégyenkezve.
- Hát, mindegy is, mert csak hülyeségeket beszéltem. Akkor eljönnél a…- láttam, hogy már semmi nem jut eszembe, így elhatároztam, hogy ajánlok neki egy helyet.
- Holnap a táncteremben leszek, és ha akarsz, akkor gyere el oda!
- Rendben, de azért szerettem volna, hogy te gyere oda, mert a stúdiózás elég sokszor elhúzódik, és gyakran éjfélig is bent vagyunk… – magyarázkodott Liam. – Tehát akkor körülbelül mikor menjek és hová?
- Hát, ha tényleg addig el szokott húzódni a munkád, akkor talán találkozzunk máshol és máskor.
- Neeem! Én ragaszkodom hozzá, hogy holnap találkozzunk!- erősködött Liam.
- Akkor oké! A táncteremben amúgy is gyakran éjjel is ott vagyok, olyan az a hely, mint az otthonom.
- Akkor mondjuk holnap 7 óra körül a táncteremben?
- Rendben. A cím is kell, vagy majd odatalálsz valahogy?
- Jó lenne a cím is- átnyújtotta a mobilját, én pedig beleírtam a címet, majd adott két puszit, és elment.
Nem gondoltam volna, hogy csak azért, hogy meghallgassa, amit mondani akarok neki, eljön a táncterembe, és elmondja ott. Talán ezek a srácok mégsem olyan beképzeltek, mint a többi sztár… Ilyen kedves emberekkel már rég nem találkoztam.
Most jöttem rá, hogy mióta Liam és Zayn elment, nem tudok mit kezdeni magammal, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek én is sétálni, vagy haza. De ezt azért mégsem tehetném meg, mert megígértem Liam-nek, hogy hazaküldöm Zayn-t. Így aztán csak a közelben fogok sétálgatni, lehet, hogy még a barna bőrűvel is összefutok. Hát így is történt… Éppen egy parkon sétáltam keresztül, amikor megláttam Zayn-t egy padon. Természetesen azonnal odaszaladtam hozzá, hiszen már vagy két órája nem láttam.
- Most húzz el innen, légyszi!- hangzott az utasítás a szájából, és én ezt nem voltam hajlandó megtenni.
- Most viccelsz, ugye? Téged kereslek, és most megtaláltalak, és nem vagyok hajlandó elmenni innen!- ellenkeztem.
- Mi az? Megsajnáltál? Csak hogy tudd, engem nem kell sajnálni, mert bármikor meg tudom szerezni, amit akarok… Megkapok bárkit, akit csak akarok… És ha te úgy érzed, hogy nem tartozol közéjük, akkor el lehet menni innen- ez a viselkedés annyira nem Zayn-re vall. Igaz, hogy nem ismerem régóta, de eddig nem ilyen volt, és most értettem csak meg, hogy valójában nem Zayn beszél hozzám, hanem az alkohol belőle. És ez nagyon elborzasztott… Nem mintha nem láttam volna még részeget életem során, mert igenis láttam, de ez most más volt. Az az ember, akitől megszoktam, hogy kedves velem, és én vagyok vele bunkó, most úgy viselkedik velem, hogy legszívesebben felpofoznám. De akkor sem hagyom itt egyedül, nem érdemli meg…
- Érted, hogy azt akarom, hogy elmenj? Vagy leírjam?- folytatta tovább.
- Nem Zayn! Nem, mert részeg vagy, és nem hagyhatlak így itt.
- Aztán miért nem?
- Nem, mert… Nem és kész!- lehet, hogy ő is makacs, de tőlem nem lehet makacsabb.
- Akkor vihetsz engem el innen, ha te is velem jössz haza, és ott is maradsz egész éjjel!
- Akkor nem viszlek haza, de gyere vissza a buliba, mert fontos lenne, hogy ne essen semmi bajod!
- Most már persze érdekel, hogy mi van velem! Eddig csak az számított, hogy ne idegesítselek, hogy ne lógjak a nyakadon… Azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim? Azt hiszed, hogy jobb vagy, mint én?
- Micsoda? Egy szóval sem mondtam, hogy jobb vagyok, mint te. Vagy, hogy jobb vagyok, mint bárki más, mert ez nem igaz. És tudom, hogy te sem gondolod úgy, mint ahogy ezt most mondod, csak a pia beszél belőled, ezért nem is veszem komolyan.
- Ne is vedd! Ahogy az én számból még semmit nem vettél eddig komolyan. És ha tudni szeretnéd… Az, hogy most ilyen vagyok, csak a te hibád!
- Az enyém? Ne próbáld rám kenni azt, hogy egy büdös piás vagy!
- Én nem szoktam inni! Sokat bulizunk hírességekkel, de megvagyok pia nélkül, és ma is csak azért ittam, mert feldühítettél! Ha nem hiszed el, akkor kérdezd meg a többieket!
- Figyelj! Szerintem ezt majd folytassuk akkor, ha már józan leszel!
Igazából nem is törődtem azzal, hogy akar-e jönni, vagy sem. Megragadtam a kezét, és próbáltam magammal húzni, de nem akart jönni, illetve nem tudott felállni. Így a kezét a vállamra tettem, és úgy indultunk haza. Az úton, ami körülbelül 10 percig tartott, mondott még pár hülyeséget, de korántsem olyan bántó dolgokat, mint a parkban. Úgy értem, ezek a dolgok nekem nem fájtak annyira, mint a parkban elhangzottak.
A buliban ő még szívesen táncolt volna, de én nem akartam, hogy valami hülyeséget csináljon, vagy valakivel verekedjen, és másnap az újságok címlapján találná magát. Így felvittem az emeletre, és lefektettem egy ágyba. Néhány percen belül már aludt is… Nem akartam magára hagyni, így a szomszéd szobából hoztam egy takarót, és egy párnát, és a földön aludtam el.

5. rész- ‘El fogom érni, hogy belém szeressen!’

- Sziasztok!- köszöntöttem már Bradley-nél a buliba érkezőket. Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy Zayn el fog jönni… Először is, mert senkit nem ismert, másodszor pedig a délutáni dolog miatt. De szégyelltem is magamat, amiért csakúgy, köszönés nélkül eljöttem. Aztán körülbelül tizenegykor megjelent Zayn egy göndör hajú sráccal, és egy barna bőrű lánnyal.
- Szia!- köszöntek mindhárman egyszerre.
- Sziasztok! Hope vagyok és örülök, hogy eljöttetek!
- Liam és Danielle- mutatkoztak be ők is.
- Azt hittem, hogy már nem is jössz- szóltam Zayn-hez.
- Ők sztárok… Váratnak magukra!- válaszolt Danielle mosolyogva.
- Tudod, hogy nem vagyunk azok- kérte ki magának Zayn.
- Tudom… Amúgy azért jöttünk ilyen későn, mert a buli ilyenkor indul be.
- Na, de most húzzatok bulizni!- kergette el a szerelmeseket Zayn a közelünkből.
- Most bunkó voltál, remélem, tudod!
- Oh, igen! Én már csak ilyen vagyok… Te magad mondtad, hogy nemsokára öntelt sztár leszek és a fanok nem is fognak érdekelni- vágott vissza.
- Igen, de én nem úgy…
- Tudom, tudom… Liam-ék nem rajongók, de kettesben akartam veled maradni.
Ezt nem kellett volna ilyen nyíltan kijelentenie, mert eléggé el is pirultam. De miért? Hiszen nem érdekel… Valószínűleg az az oka, hogy nem vagyok hozzászokva, hogy az emberek kedvesek hozzám…
- Zayn, én nem akarlak megbántani, de…
- Nem vagyok az eseted!- mondta szomorúan.
- Nem arról van szó, hanem…
- Hát akkor miről?- kérdezte a fekete hajú fiú idegesen.
- Sosem tudnék egy sztárral járni, mert egyszerűen nem lennék képes alkalmazkodni a rengeteg rajongóhoz, ahhoz hogy folyton valahová menned kell, és nem lenne időd rám, és…- folytattam volna még az érvelést, de Zayn ismét közbeszólt. Nem bírom, hogy folyton megzavar a beszédemben.
- De ez nem lenne így! Nézd meg, hogy Liam és Danielle is milyen boldog együtt!
- Az lehet, de mennyi időt töltenek együtt?
- Hát elég sokat, és mindig beszélnek telefonon is… Van idejük egymásra!
- Zayn! Az, hogy folyton telefonálnak, nem azt jelenti, hogy van idejük egymásra! Ez éppen azt bizonyítja, hogy Liam-nek nincs ideje Danielle-re.
- Ezt nem hiszem el! Én bármit mondok, azzal te sosem értesz egyet! Mindig ilyen vagy?
- Igen! Én mindig őszinte vagyok, és enyém az utolsó szó!- nyújtottam ki rá a nyelvemet.
- Leharapom!- fenyegetőzött.
- Nem hagyom!
- Igen, tudom… De jobban örülnék, ha nem így lenne!- jelentette ki szomorúan.
- Minden más lenne, ha…- szívesen folytattam volna még, de Zayn ismét beleszólt.
Be kell vallanom, hogy azt leszámítva, hogy híres, és folyton a szavamba vág, egészen normális. Hiszen ma szinte az egész napját velem töltötte, és mindig úgy bánik velem, mintha ő is egy hétköznapi ember lenne, és úgy elbeszélgetünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást.
- Ha nem lenne barátod.
- Micsodám?- kérdeztem elképedve.
- Hát Bradley. Vagy megint hülyeségeket beszélek?
- Eléggé- válaszoltam, és mivel láttam, hogy most már tényleg nem érti, hogy mi a helyzet, elkezdtem magyarázkodni.- Bradley csak egy nagyon jó barátom, már nagyon régóta jóban vagyunk, és nem tudom, miért gondoltad, hogy járunk. Te mindig a legrosszabbra gondolsz!
- A legrosszabbra? Talán Bradley annyira csúnya?
- Jaj, nem! De hülye vagy! Ő olyan számomra, mintha a bátyám lenne, és nagyon szeretem őt!- próbáltam magamat kimagyarázni, de úgy vettem észre, hogy Zayn azon töri a fejét, hogy hogyan tudna még jobban összezavarni.
- Oké, oké! Bocsánat! De azért irigyelem a srácot, remélem, tudod!
- Miért? Nem is ismered!
- Hé… Szereted őt! Ez elég ok számomra.
- Zayn, én… Én majd foglak téged is szeretni, hiszen már most barátomként tekintek rád, pedig csak pár órája ismerlek, és fogadni mernék rá, hogy az egyik legjobb barátom leszel, ha nem változol meg- próbáltam megmagyarázni, hogy mit is érzek valójában, de ez azért is volt nehéz, mert még én sem értettem ezt az egészet.
- Tudod mit? Én inkább sétálok egyet a környéken, és aztán folytatjuk a beszélgetést, mert nem érzem jól magamat!
- Elkísérjelek?- kérdeztem rögtön tőle, mert nem akartam, hogy egy csapat rajongó lerohanja, vagy valaki megtámadja, mert őszintén szólva ez egy nagyon veszélyes környék.
- Nem kell! Egyedül akarok lenni- válaszolta makacsul.
- Hát rendben. Én itt leszek valahol a földszinten.
Azzal elindult kifelé, és lassan eltűnt a szemem elől. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyi ember van a buliban… Helyesbítve, mennyi részeg ember van a buliban. A bulizók felét valószínűleg Bradley nem is ismeri. És ha jobban belegondolok, Brad-et én ma este még nem is láttam. Na, mindegy! Majd a buli után megjelenik, ebben biztos vagyok, ahogy azt is tudom, hogy egy csajjal van valahol. Ő már csak ilyen…
De én sem akartam már többet Brad magánéletén gondolkodni, inkább elindultam egy üres kanapé felé. Jobb is, hogy most senki nem ült a közelemben, így legalább nyugodtan tudtam elmélkedni.
Nem tudom, hogy mi lehet az, amit Zayn érez, de azt kétlem, hogy valóban szeretne, hiszen 12 órája sincs, hogy először találkoztunk. Talán csak kihívásnak tekint, mert nem ugrottam az ágyába rögtön, mint a többi lány. Igen… valószínűleg erről lehet szó, de engem nem fog megkapni. Nem leszek a játéka, és nem fogja összetörni a szívemet, mert azt nem hagyom.
„ De hiszen mindig te bántod meg őt!”- szólalt meg egy hang a fejemben, és rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Elvitt magukhoz, Louis vigyázott a tesóimra, ő pedig normálisan akart velem beszélgetni, annak ellenére, hogy egy senki vagyok.  Aztán a parkba ment velem, kedvesek voltak, mindketten kedvesek voltak, én meg nem törődtem semmivel, és ott hagytam őket a parkban köszönés nélkül. Most pedig eljött ebbe a buliba, senkit nem ismer, de megbízott bennem és én ismét megbántottam, s most ki tudja, merre jár. De ez az ő hibája. Miért akart mindenképpen a közelemben lenni? És már megint azt csinálom, másokra kenem a bűneimet… Ennyire bunkó én sem lehetek. Senkit nem ismer itt rajtam és Liam-éken kívül, és őket biztos nem akarta zavarni. Ha visszajön, azonnal bocsánatot kérek tőle. Hiszen mit követett el ellenem? Sosem ártott nekem. Bepróbálkozott és ennyi, de ezzel nem is bántott meg, én viszont őt igen. Egyfolytában csak bántom… Milyen ostoba is vagyok! Valaki kedves velem, én pedig már az első nap elüldözöm magam mellől.
- Leülök, oké?- sejtettem, hogy ez valójában nem kérdés, mert a srác nem is várta meg a válaszomat, rögtön levágódott a kanapéra. Ekkor vettem csak észre, hogy ő az a fiú, aki Zayn-nel és a barátnőjével jött a buliba.
- Nem láttad Zayn-t?- kérdezte rögtön.
- Hát…- nem tudtam, hogy hogyan magyarázzam meg Liam-nek, hogy épp az előbb üldöztem el. Meg hát azonkívül, hogy a környéken sétál, mást tényleg nem tudtam arról, hogy merre van.
- Veled volt, nem? Vagy megint összekeveredtem? Az arcmemóriámnál csak a névmemóriám a rosszabb- kezdett magyarázkodni.
- Jól emlékszel. Nyugi! Tényleg velem volt.
- Jaaaj! Akkor jó! Fogalmad sincs, hogy hányszor égtem már be emiatt.
- De most nem! Javulsz.
- Megjegyzem azt, akit érdemes!- szólt hozzám Liam, majd folytatta. – Biztos nem tudod, hogy hová ment Zayn, vagy Danielle?
- Hát Zayn elment sétálni, Danielle-t nem láttam…- Lehet, hogy hazament- mondta elkeseredetten. – És nekem is mennem kéne már, holnap stúdiózunk.
- Hát lehetséges, mert mióta megjöttetek, nem is láttam őt.
- Megvárom Zayn-t, aztán együtt elmegyünk haza.
- Ti együtt laktok?
- Igen, de ne gondolj semmi rosszra! Barátnőm van, már elég régóta- kezdett magyarázkodni.
- Nekem nem kell ezt magyaráznod, nem vagyok olyan, aki mindjárt a rosszra gondol… Oké, elég perverz vagyok, de nem gondoltam rögtön, hogy meleg vagy, vagy valami ilyesmi- nem tudom, hogy mi ütött belém, de zavarban voltam, és úgy kezdtem beszélni, mint egy hülye, aki még életében nem volt fiúk közelében.

~ Zayn szemszöge ~
Ez nem lehet igaz! Bárhogy is próbálom, sosem fog kedvelni… Taszítja a hírnevem, mert nem látja, hogy valójában milyen vagyok. Nem vagyok olyan felszínes, hogy csak a pénz érdekel vagy, hogy nem látom meg, mi van az emberekben, én nem vagyok olyan, mint ő. Én látom, hogy ő kedves, de nem tudom, hogy velem miért nem az… Gyerekekkel foglalkozik ingyen, és lehet, hogy még csak pár órája ismerem, de nekem Hope kell! Tudom, hogy ha nem adom fel, megszerezhetem őt! De milyen felfogás ez? Nem megszerezhetem, mert ez elég beképzelten hangzik. Inkább úgy mondanám, hogy el fogom érni, hogy szeressen.

4. rész- Miért félek a szerelemtől?

Próbáltam kibírni, hogy ne kérdezzek rá a dolgokra, de a kiváncsiságom egyszerűen nem hagyott nyugodni. Hogy lehet egy körülbelül 19 éves fiúnak London legmenőbb negyedében egy ilyen háza?
- Zayn kérdezhetek valamit?- szólaltam meg végül.
- Amit csak akarsz- válaszolt mosolyogva.
- Louis bűnöző, vagy valami olyasmi?- Én is tudtam, hogy ez elég furán hangzik, de a lelkem mélyén nagyon reméltem, hogy a válasza nem lesz.
- Hát.. nem! Miért kérdezed?
- Csakúgy… A ház miatt… A kocsi miatt…- miután láttam, hogy értetlenül néz rám, folytattam.- Egy kb. 19 éves srácnak ilyen lakása van, ezen a környéken. Ez elég furcsa!
Ahogy láttam Zayn arcán, valami iszonyatosan meglepődött a kérdésemen.
- De csak béreli a házat, amíg erre dolgozunk.
- Ooooké. Ha nem bűnöző, akkor viszont van mégegy kérdésem.
- Mondd csak!
- Daisy szerint ti a tavalyi X Factor versenyzői voltatok. Szerintem ez hülyeség, de…- folytattam volna, de ő a szavamba vágott.
- Azok.
Micsoda?! Hát ezt nem hiszem el! Sosem bírtam a sztárokat, erre tessék, szembejön velem kettő! Ez az érzésem sosem fog megváltozni, akkor sem, ha Zayn más, mint a többi. Egyszerűen nem érdekel! Lehet, hogy most mégcsak egy egyszerű srác, de ez meg fog változni. A hírnév mindenkit megváltoztat, és ez a legrosszabb az egészben! Végül már minden csak a pénzről fog szólni az életében..
- Most min gondolkodsz?- zavarta meg az elmélkedésemet.
- Azon, hogy mennem kell!- majd felálltam, és az ajtó felé rohantam, de ő utánam jött, és a kezével megtámasztotta az ajtót.
- Te más vagy, mint a többiek!- mondta, de mivel látta rajtam, hogy nem értem, miről beszél, folytatta.- A legtöbb lány, amikor meghallja, hogy a One Direction tagja vagyok, sikítani kezd, vagy azonnal rám mozdul. Te pedig elrohantál, vagyis ez az egész ijesztő számodra, de nem értem miért.
- Igen, mert minden híresség úgy érzi, hogy ő felsőbb rendű, mint a többi ember.
- De mi nem! Mi tudjuk, hogy rajongók nélkül nem lennénk sehol! Hétről-hétre szavaztak ránk az X Factor-ban, és a sikerünket nem azoknak a világsztároknak köszönhetjük, akikkel azt szeretnék, hogy barátkozzunk.
Jézusom! Létezik még valaki, aki így vélekedik a rajongóiról? De nem! Ez csak idő kérdése… Nemsokára ő is más lesz! De pár hónap, és a fanok már az utolsó helyen fognak állni nála, és minden a pénzről fog szólni, hiszen… Már most ilyen házban laknak!
- Ahogy a mentorok nélkül sem…- mondtam neki flegmán.
- Amit ők tettek, semmi a fanok szavazataihoz képest!
- Nem értelek, Zayn! Próbálod bizonygatni, hogy te nem leszel öntelt celeb, de végül…
- Most komolyan! Te olyannak látsz, aki majd beképzelt lesz, és nem fog törődni másokkal?- vágott a szavamba.
- Még nem.
- Mert nem is leszek soha! Tudod, csak azért, hogy ismeretlen legyek, akárcsak egy napra is, bármit megtennék! Felismernek mindenhol, és ezt már unom! De ezt hagyjuk légyszi, nem megyünk vissza inkább a nappaliba?
- Nekünk már tényleg mennünk kéne haza…- vonakodtam. Lehet, hogy egy világsztár, de velem akkor sem fog játszani.
- És ha hazavinnéd a kicsiket, aztán elmennénk valahová?- nem értem ezt a srácot. Bármelyik lányt megkaphatná ezen a világon, és… És ő mégis velem szeretne elmenni valahová… Talán ő tényleg nem olyan, mint a többi híresség… De nem, biztosan mind egyforma!
- Zayn nem hinném, hogy ez jó ötlet… Az előbb mondtad, hogy a fanok felismernek mindenhol és…
- Szerintem pedig csak arról van szó, hogy megijeszt ez az egész- teljesen érthetetlen volt számomra az, hogy mégcsak három órája ismer, de máris ennyire átlát rajtam.
- Nem ijeszt meg! Egyszerűen csak nincs kedvem ma menni sehová!- egyszerűen nem tudtam, hogy mit mondjak neki, a gyengeségemet viszont nem ismerhettem be…
Miért az agyamra hallgatok, ami azt súgja, hogy maradjak távol tőle? Miért nem a szívemre? Miért félek használni a szívemet? Miért félek a szerelemtől?
De nem… Ez nem lehet szerelem,… Ahogy az előbb mondtam, mégcsak három órája ismerem őt, tehát ez nem lehet szerelem. A szerelem az más, valószínűleg… De honnan is tudnám, hiszen még sosem voltam szerelmes… Szerintem amit Zayn iránt érzek, az szánalom. Sajnálom, amiért ilyen lesz pár hónap múlva, és akkor majd a fejéhez vághatom, hogy én megmondtam. De miket beszélek?! Én nem vagyok ilyen… Mellette maradok, és segíteni fogom, hogy két lábbal álljon a földön továbbra is, hogy ne változzon meg! Igen, ezt fogom csinálni!
- Vagy… ha annyira el akarsz menni ma valahová…- haboztam.- Az egyik ismerősömnél ma buli lesz. Gyere el, ha szeretnél!
- Nem mehetnénk valahová csak ketten? Vagy a fiúkkal?
- Nekem muszáj ott lennem! Mármint… én már megígértem Bradley-nek, hogy ott leszek.
- Értem. És kik lesznek ott?- kérdezte kiváncsian.
- Hát, nem hinném, hogy bárkit is ismernél onnan. De nyugi! Nem lesznek fanok!- válaszoltam mosolyogva.
- Akkor rendben. Ha mondasz egy címet, még oda is tudok menni!
- Ha adsz egy tollat, és egy papírt, még fel is tudom írni- mondtam válaszul a csipkelődésére.
Majd felszaladt az emeletre, egy percen belül pedig már ott is volt egy papírral a kezében. Felírtam neki a címet, és közöltem vele ismét, hogy nekem már mennem kéne.
- Hát oké… Elmenjek érted a buli előtt?
- Nem kell, köszi. Én Bradley-vel megbeszéltem, hogy k-orábban megyek oda, mert valószínűleg segítségre szorul.
- Értem- mondta elkeseredetten.- Amúgy… a kicsikre ki fog vigyázni?
- Talán anya?!- válaszoltam egyszerűen, de mivel láttam rajta, hogy valamit nagyon nem ért, muszáj volt megkérdeznem, hogy mi a gond.- De miért kérdezed ezt?
- Hát… Louis biztosan nagyon szívesen vigyázna rájuk és nem kéne az anyukádnak bajlódnia velük.
- Anya az ő anyjuk is… Simán vigyázhat rájuk!
- Mi?- nézett rám elképedve.- Én azt hittem, hogy… Vagyis, mindegy csak…- ezután a mondat után annyira elpirult, hogy nem bírtam ki, hogy ne nevessek rajta. Erre ő csak dühösen nézett rám.
- Bocsi, csak… Te sem gondolhattad komolyan, hogy 17 évesen két ekkora gyerekem van.
- Pedig én komolyan gondoltam! Másképpen miért dolgoznál már 17 évesen?
- Ezt sosem fogod megérteni, és szerintem soha nem is értetted volna…
- Miért? Szerinted én mindig a 1D énekese voltam? És sosem kellett nélkülöznünk?
- Mindegy… Különben is, a tánc számomra nem munka, hanem az életem! Amíg táncolok, élek. Amíg élek, táncolok. És azért sem kapok pénzt, hogy élek, tehát a táncot is ingyen csinálom. És ez az, amit te sosem fogsz megérteni, mert nem a zene iránti szeretetből énekelsz, hanem rengeteg pénzért!
- Ezt miből gondolod?- kérdezte felháborodva.
- Kinyitod a szádat, és milliókat kapsz érte! Tudom, hogy hogyan működik ez!
- Igen, most már igen. De ez nem volt mindig így…- láttam rajta, hogy nagyon elszomorodik amiatt, amit az előbb a fejéhez vágtam, így nem akartam tovább bonyolítani a beszélgetést.
- Ezt inkább hagyjuk, oké? Mert a végén még összeverekednénk!
- Szerintem is.
- Na, és most áruld el, hogy merre van a játszótér!
- Ne követelőzz!- mondta mosolyogva, majd kinyitotta az ajtót, és kiléptünk az utcára.
A játszótér elég közel volt, pár perc alatt odaértünk. Louis nagyon édesen játszott a kicsikkel.
- Daisy! Zoe! Gyertek, mert megyünk!- kiáltottam oda nekik.
- De Hope! Még nincs is késő! Maradjunk még!- futott oda hozzánk Daisy.
- Nem lehet, kicsim. Tudod, hogy ma Bradley-hez megyek- próbáltam megmagyarázni a dolgokat a húgaimnak, akik valószínűleg a világból még nem sok mindent értenek.
- Bradley? Hmm… Zayn, akkor nem mondhatom, hogy ‚Gratulálok, nyert ügyed van! ‘- jött közelebb Louis is.
- Fogd be, Tomlinson!- parancsolt rá Zayn.- Amúgy is, ma este Bradley-hez én is megyek vele- mondta dicsekedve.
- Amúgy a buliba bárkit hozhatsz magaddal, mert…- kezdtem volna a mondanivalómat, de a játszótéren néhány lány bukkant fel, és azonnal letámadták a fiúkat. Iszonyatosan boldogok voltak, hogy találkoztak velük, és most kezdtem csak megérteni, hogy Zayn-nek miért volt olyan furcsa a viselkedésem, hozzászokott, hogy a lányok mind körülrajongják őket, és biztosan bunkónak tartott, mert én teljesen másképpen viselkedtem vele, de ez az egész rajongósdi pár perc után számomra is nagyon unalmassá vált. Szégyen, hogy ezt be kell ismernem, de Zayn-nek tényleg igaza volt, jó lehet, ha ennyien szeretnek, de amikor nincs magánéleted az nagyon nem. Persze biztosan más lehet az ő szemszögéből, de sztár akkor sem szeretnék lenni.
A kicsikkel tehát megfordultunk, és elindultunk egyenesen. Egyáltalán nem ismertem ezt a környéket, de abban biztos voltam, hogy itt is van egy buszmegálló. Így is volt… Felszálltunk a buszra, és már útban voltunk oda, ahová valójában tartozunk. Arra a helyre, ahol mindenki olyan, mint mi, ahol nem kell szégyenkeznünk amiatt, akik vagyunk.

3. rész- Gyanús vagy nekem…

Nagyon jól éreztem magamat az órán, mindenki nagyon ügyes volt. Láttam, hogy Zayn is élvezte, amit csinál, és mindent beleadva táncolt. De az órát ma sajnos hamarabb kellett befejeznünk, mert a tánciskola igazgatónője szeretett volna velem beszélni, szóval fél négy előtt pár perccel már az irodájában ültem.

- Szia! Köszönöm, hogy bejöttél- üdvözölt kedvesen. – Nagyon fontos hírem lenne számodra…
Mivel láttam rajtam, hogy egyáltalán nem tudom, hogy miről beszél, és milyen értetlenül nézek rá, mosolyogni kezdett.

- Nyugodj meg! Nem fog fájni! Sőt… Egy nagyon híres New York-i tánciskola jön a városba, diákokat keresnek és szeretném, ha elmennél a válogatásra…
- Mrs. Parker, ugye tudja, hogy nekem még annyi pénzem sincs, hogy NY-ba repüljek?- kezdtem a mondanivalómat szomorúan, de az igazgató nő a szavamba vágott.
- Természetesen ösztöndíjas lennél, a pénz miatt nem kell aggódnod, minden költséget ők állnának.
- Rendben. Majd meggondolom. Köszönöm, hogy szólt…
- Igazán nincs mit! A meghallgatás…
- Igen?
- A meghallgatás szeptember 13-án lesz itt, a táncteremben.
- Oké! Viszlát!- azzal felálltam a székből, és elindultam az ajtó felé.

Odakint Daisy és Zoe már várt rám, már éppen indultunk volna haza, amikor valaki megszólalt a hátunk mögött.
- Meg sem köszönöd, hogy vigyáztunk a kicsikre?- mondta az ismerős hang, majd megfordultam és láttam, hogy ott áll Zayn Louis-val.
- De, köszönöm nektek!- mosolyogtam.
- Hope, az a fiú mondta nekünk, hogy elmehetünk velük fagyizni. Elmehetünk? Légyszi!- kérlelt Daisy.
- Hát,… mennünk kéne már haza. Rose-nak már biztosan hiányoztok- én is tudtam, hogy ez nem igaz, de le akartam őket beszélni a fagyizásról, mert rossz érzésem volt Zayn-ékkel kapcsolatban.
- Ugyanmár! Csak fél óra. Nem lakunk messze innen!- győzködött engem Zayn is.
- Hát, rendben! De sietnünk kell!- alig tudtam befejezni a mondatot, mert Zayn már megragadta a karom, és húzott a kocsi felé.
Beültünk a gyönyörű fekete autóba, és elindultunk. Végig azt hittem, hogy egy cukrászdába megyünk, de körülbelül 10 perc után megálltunk egy egyszerű, de mégis szép emeletes ház előtt, körülötte kerítés volt és még néhány fa.
- Itt laktok?- kérdeztem csodálkozva.
- Csak Louis és egy haverja- mondta Zayn. -Én pedig…
- Hajléktalan vagy- vágott közbe Louis, majd mindketten nevetni kezdtek.
- Bemegyünk?- kérdezte Zayn.
Mi értettük a célzást, így kiszálltunk az autóból és elindultunk a kapuhoz. Néhány másodperc alatt beírták a biztonsági kódot, és már bent is voltunk az udvarban. Nem tetszik ez nekem… Fogalmam sincs, hogy mivel foglalkoznak, vagy hogy egyáltalán mi van velük, de 18 évesen ilyen házra nem mindenkinek van pénze. Mondhatnám inkább, hogy másnak még 40 évesen sem telik ilyen lakásra. Vagy mondhatnám azt, hogy nekem majd sosem lesz ilyen házam? Hiszen ezt már most tudom… Szegény vagyok, és még annyi pénz sincs nálam, hogy busszal hazamenjek…
A ház nagyon szépen be volt rendezve, de ez a dolog még mindig nem hagyott nyugodni…
- Hope, én azt hiszem, hogy ismerem őket!- suttogta Daisy, miközben megfogta a kezemet.
- Igen? Honnan?
- Azt hiszem, ők voltak az X Factor-ban, amikor néztem otthon, mert Justin Bieber lépett fel. Én úgy gondolom, hogy ők azok!
- Ez hülyeség! Mit keresne két sztár az én táncórámon?
De ezt a beszélgetést gyorsan be is fejeztük, mivel Louis megérkezett a fagyival. Bevezetett bennünket a nappaliba, és leültünk a kanapéra. A két srác egy percre sem hallgatott el. Miután Daisy és Zoe befejezték az evést, Louis megkérdezte őket, hogy nem lenne-e kedvük kimenni a játszótérre, ami körülbelül két percnyire van onnan. Hiába erősködtem, hogy nekünk már mennünk kéne, nem hallgattak ránk. Így végül a kicsik elmentek Louis-val, én pedig kettesben maradtam a nappaliban Zayn-nel.

2. rész- Egy újabb nap, amikor az anyám részeg…

Mire hazaértem, otthon már állt a bál… A kicsik a nappali padlóján ülve sírtak, míg Rose éppen nem tudom, hogy hol van. Az, hogy mit csinál, az már szinte egyértelmű… Iszik.
- Hoztál tejecskét?- kérdezte Zoe, miközben odafutott hozzám, és átölelte a lábamat. Nem csoda, hogy úgy szeret, mintha a saját testvére lennék, hiszen vele sosem kiabáltam, vagy nem szóltam hozzá olyan bunkón, mint a szüleihez. Ő semmiről sem tehet… Nem tehet arról, hogy az én szüleim nem gondoskodtak rólam, és most az övéivel kell együttélnem.
- Nem… Teljesen elfelejtettem… De, anya hol van?
- A szobájában. Amikor elmentél, berohant oda, és nem akar kijönni. Bezárta az ajtót is- Daisy a sírástól már szinte beszélni sem tudott. Az ilyen emberek nem értem, hogyan fogadhatnak örökbe gyereket!
Majd bementem a konyhába, megkerestem Rose ajtajának pótkulcsát a többi között, és elindultam az ajtaja felé. Hazudnék, ha mondanám, hogy meglepett az elém táruló látvány. Az anyám egy üres Whisky-s üveg társaságában feküdt a földön, természetesen teljesen részeg volt. És mivel a világ minden pénzéért sem szerettem volna megzavarni,becsuktam az ajtót és visszamentem a kicsikhez.
- Éhesek vagytok?
- Igen- mondták egyszerre, így számomra is egyértelművé vált, hogy most még nem mehetek dolgozni.
- Akkor mit szólnátok, ha együtt főznénk valamit?
- Anya azt mondta, hogy nem szabad a tűzzel játszanunk- magyarázta Daisy, de én ezzel nem is foglalkoztam, csak elindultam a konyha felé és elővettem néhány tálat a szekrényből.

 

Háromnegyed kettő lett, mire mindennel elkészültünk, de a kicsik nagyon jól érezték magukat közben, úgyhogy legalább már ezért megérte. Daisy-ék jól laktak, és mivel Rose-zal nem hagyhattam őket, el kellett vinnem őket magammal a munkába.
- Mit szólnátok hozzá, ha mindketten eljönnétek velem táncra?
- Az nagyon jó lenne!- válaszolta Daisy.
- De csak ha mi is táncolhatunk!- csatlakozott Zoe.
Így aztán gyorsan átöltöztem, és már rohanhattunk is a stúdióba.

Öt perccel negyed három előtt értünk oda, és az egyetlen szokatlan dolog, a parkolóban álló csodaszép fekete autó volt. Még sosem láttam ilyen kocsit előttünk parkolni, ugyanis hozzánk nem gazdagok gyerekei járnak.. Ez egy olyan tánciskola, ahol a gyerekek, vagy akár a felnőttek is kevés pénzért táncolhatnak.
Amikor beléptem az épületbe egy barna hajú fiúra lettem figyelmes, aki valószínűleg valakit várt.
- Biztosan övé az autó- gondoltam, és elindultam felé, de észrevett és azonnal felugrott a székről.
- Huuh, szia. Megijesztettél!- mondta mosolyogva.
- De hiszen nem is!
- Tudom, de nem jutott eszembe semmi más. Egyébként Louis-nak hívnak.
- Hát ez is elég jó lett volna… Jobb, mint az, hogy megvádoltál olyannal, amit el sem követtem…
- De én csak ‘vicceskedtem’.
- Akkor rendben van! Az én nevem pedig Hope.
- Gyönyörű neved van!
- Köszönöm- pirultam el.- Te is az órára jössz?
- Neeeeem. Dehogyis! Elmenekülnének a gyerekek a teremből. De egyébként remek táncos vagyok…
- Oh, biztos nem! Amúgy nem az a lényeg, hogy tudj táncolni, hanem hogy szeresd, amit csinálsz- próbáltam egy kicsit biztatni, de látszott rajta, hogy nagyon elhatározott.
- Neem, köszi. Inkább maradok annál, hogy otthon táncolok. Én amúgy is csak Zayn-t várom, ez az ő napja. Táncolni fog!
- Akkor legalább gyere be! Nem kell táncolnod, leülsz valahová, és nézed a srácokat…
- Hmm… oké.
Majd elindultunk befelé, ahol már az egész csoport ott volt, s amint észrevették, hogy megérkeztem, odaszaladtak hozzám és elhalmoztak kérdésekkel.
- Hope! Ma mit fogunk csinálni?
- Melyik zenére fogunk táncolni?
- Szerintem táncolni, és az Only Girl-re Rihannától.
Ekkor Louis, és a másik fiú- akinek a hatalmas agyammal elfelejtettem a nevét- egymásra néztek, és mindketten mosolyogni kezdtek. Majd odasétáltam a fekete hajú sráchoz, aki ekkor már a tükör előtt állt.
- Szia! Ugye tudod, hogy van táncóránk felnőttek részére is?
- Tanító néni azt is Ön tanítja?- kérdezte Louis.
- Nem, azt nem.
- Akkor az a gyanúm, hogy maradunk. Amúgy Zayn- nek hívnak..
- Szia, Hope vagyok és…- üdvözölni szerettem volna az órán, de Louis közbevágott.
- És amint láthatod, eléggé bejössz Zayn-nek.
Ránéztem a fekete hajú srácra, és eléggé elpirult, ezért inkább nem is beszéltem tovább. Szóltam a gyerekeknek, hogy jöjjenek táncolni, és az eddigi legjobb óra a kezdetét vette.

1. rész – Fura, hogy te törődsz velem…

Sziasztok!
A nevem Hope Smith, 16 éves múltam és London-ban élek egy családdal, akik örökbefogadtak. Sokan azt gondolhatnák, hogy szerencsés vagyok, hiszen egy ekkora városban lakhatok, állítólag boldognak kéne lennem, de sajnos nem vagyok. Apámat, aki valójában csak a nevelőapám, Adam Smith-nek hívják és egy roncstelepen dolgozik, így nem élünk túl jó körülmények között, hiszen ez nem egy jól fizetődő munka. Sokszor azt kívánom, bárcsak az igazi szüleim ne váltak volna el, hiszen minden rossz az életemben akkor kezdődött. A valódi anyukámat 6 éves korom óta nem láttam, az apukám pedig meghalt, amikor 7 éves voltam… Így kerültem árvaházba, ahonnan örökbefogadtak. Néha azt gondolom, sokkal jobb lett volna, ha az egész kamaszkoromat ott élem le. Lehet, hogy úgy nem kellett volna ennyit szenvednem, és talán akkor anya könnyebben megtalálna. De nem! Valószínűleg nem érdeklem őt, és soha nem is érdekeltem. Már kiskoromban sem volt rám szüksége, nem akart látni, miután apához költöztem… De ne a múltról beszéljünk, hiszen most a jelen az egyetlen, ami számít. Tehát a nevelőanyámat Rose-nak hívják, és ő nem dolgozik, ugyanis a két húgomra vigyáz egész nap, állítólag. De az igazság az, hogy nem is törődik velük, általában elővesz egy üveg piát, és eltűnik, aztán a szobájából elő sem jön addig, amíg a pia el nem fogy. Ő így éli a mindennapjait. Aztán amikor hazajövök a suliból, kaját főzök a húgaimnak, és még van egy munkám is, de ez csak amolyan hétvégi meló, és az valójában nem lényeges, hogy mit kell csinálnom, az egyetlen ami számít az, hogy nagyon jól keresek. A húgaimat Zoe-nak és Daisy-nek hívják. Zoe Adam és Rose igazi lánya, a nevelőszüleimnek ezenkívül még van egy fiuk, Chris. Zoe olyan, mintha nem is az ő lányuk lenne. Ő nagyon kedves, és mindig próbál besegíteni, ahol csak tud. Teljesen más, mint ők. Chris viszont.. Chris egyszerűen csak Chris, nagyképű, bunkó, lenéző, és még folytathatnám a rossz tulajdonságainak a felsorolását, de nem akarom már az elején lehordani őt. A jó tulajdonságai pedig,… Nem hinném, hogy olyanokkal rendelkezik! A másik húgomat, aki a ‘szüleimnek’ csak a nevelt lánya, Daisy-nek hívják. Adam-ék mindig azt mondják, hogy sosem tesznek különbséget köztünk, de az igazság az, hogy Zoe és Chris sokkal több dolgot megkap, mint mi. Ez sokszor okoz fájdalmat, de …. Bele kell törődnöm, hogy ez van, mióta velük élek, és mindig is ez lesz! Zoe-nak rengeteg dolgot én fizetek a saját fizetésemből, és látom rajta, hogy nagyon hálás is ezért. Őt úgy szeretem, mint akit a valódi szüleim sosem adtak volna meg nekem, mint az igazi testvéremet.
Nagyjából ennyi lenne rólam, ha valami fontosat kihagytam volna, az idővel úgyis kiderül.
Elmélkedésemet egy kopogás zavarta meg.

- Hope?- lépett be Daisy az ajtón.
- Igen, kicsim?
- Anya azt szeretné tudni, hogy lemennél- e az üzletbe…
- Lemegyek- válaszoltam unottan, majd felálltam és elindultam a konyha felé.
- Rose! Mit hozzak?
- Tejet! Zoe tejet szeretne inni, de nincs itthon- közölte velem, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ha a lányának valami kell, akkor engem küld el üzletbe, holott ha nekünk van szükségünk valamire, akkor azzal meg kell várni a következő fizetést, mert most arra nincsen pénz. De végülis ez így van rendjén… Az én fizetésemet úgysem szeretném másra költeni, csak a lányára. Ő pedig a pénzéből vegyen csak piát és drogokat, nyugodtan!
-Hogy mi van?- álltam elképedve.- A lányodnak tej kell, és én hozzam? Miért nem mész te?
- Micsoda? Már megint feleselsz?- kérdezte Rose kiabálva.- Mi sosem tettünk különbséget köztetek!
- Hogyan? Ennél nagyobb ostobaságot még életemben nem hallottam, pedig ebben a házban normális mondat ritkán hangzik el!
- Miért? Szerinted másképp bánunk veled, mint Chris-szel?
- Hahó! A bátyám most kapott tőletek új mobilt, ráadásul ő állandóan itthon lustálkodik, míg nekem melóm is van. És én a telefonomat saját magamnak fizettem, mégis Chris-nek akartátok adni…

Majd megfordultam, és kirohantam a konyhából, a nappalin át, egyenesen az utca felé. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy ismét a padon ülök a parkban és sírok, de most az először nem érdekelt, hogy ki láthat meg, és ki nem… Iszonyatosan jól esett Rose fejéhez vágni mindezt.

Gyakran járok ide az elmúlt egy évben, hiszen annyi rossz dolog történik mostanában… Majdnem elveszítettem Daisy-t, szereztem egy olyan munkát, mint ez a mostani, a suliban senki sem jön a közelembe, nincsen kit szeretnem… Úgy értem, nincsen senki, akibe szerelmes lehetnék, és beszélhetnék a problémáimról. Ott van ugyan Bradley, de vele beszélgetni a dolgokról más…

Egyszercsak egy szőke fiút láttam közeledni, nem tudtam ugyan, hogy honnan, de elég ismerős volt… Biztosan az utcán futottam vele össze valamikor.. És valamiért megmaradt az emlékeimben.
- Szia! Leülhetek ide melléd?- kérdezte.
- Szia! Aha…- válaszoltam, miközben erősen arra koncentráltam, hogy mosolyogjak, és a srác ne vegye észre, hogy pár másodperccel ezelőtt még sírtam. És valószínűleg, ha nem jött volna, még mindig sírnék.. De minek is jött ide? Oké, ez egy park és bárki sétálhat itt, de akkor is.. Miért épp mellém kellett leülnie? Rengeteg pad van még itt ezen kívül is, és most jobban szeretnék egyedül lenni!
- Jól vagy?- kérdezte kedvesen, és látszott a szemén, hogy tényleg érdekeli, hogy mi van velem. Oké, ez még elég új nekem. Mostanában ha valaki szomorúnak látott, vagy csak egyszerűen nem foglalkozott velem, vagy belém rúgott, hogy még jobban fájjon.
- Igen, megvagyok, köszi. Egyébként a nevem Hope.
- Az enyém pedig…- nem néztem ugyan rá, de hallottam a hangján, hogy itt egy pillanatra megállt, és csak ezután folytatta,- James. És mondd csak, gyakran szoktál idejárni sírni?
- Áááh,- mondtam mosolyogva.- Elég gyakran, mostanában.
- Baj van? Ha akarod, beszélhetünk róla!- Nem tudom, hogyan képzelte, hogy egy idegennek kiteregetem a családi problémáimat, mindenesetre jólesett az érdeklődése és, hogy ettől a fiútól pár perc alatt több kedvességet kaptam, mint az utóbbi néhány évben összesen.
- Nem, nem kell. Mindegy.
- Ahogy akarod! Amúgy, reggeliztél már?
- Nem, de…- kezdtem volna a mondanivalómat, de közbevágott.
- Akkor mire várunk? Menjünk! Van egy elég jó étterem nem messze innen,- azzal fel is pattant a padról, és húzott magával engem is.

Pár perc múlva már az étteremben voltunk. Kicsi, de hangulatos hely volt. Leültünk egy fal melletti asztalhoz, és néhány percen belül már ott is volt egy pincér. James hat melegszendvicset, én pedig egy salátát rendeltem. Elég vékony testalkatú srác, és mégis ennyi kaját rendel… De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a reggeli közben egész végig beszélgettünk, és ő végig nagyon kedves volt. Az egyetlen gond az volt, hogy mindkettőnknek elég sok volt a mondanivalója, és így egész idő alatt egymás szavába vágva beszéltünk. De ez az egészet csak még viccesebbé tette…
Több, mint másfél órán keresztül ültünk itt és beszélgettünk, de egyikünk sem hallgatott el, egy percre sem. James még evés közben is egyfolytában beszélt, és az volt a fura, hogy most még ez sem zavart…
Észre sem vettem, hogy az idő ilyen gyorsan elrepült… Már lassan fél tizenkettő.
- Sajnálom, de nekem mennem kell,- jelentettem ki, amikor megláttam, hogy lassan már indulhatok az órára.
- Hová? Maradj még, kérlek! Úgyis nemsokára dél lesz, akár meg is ebédelhetünk!
- Neeeem!- mondtam mosolyogva.- De ígérem, hogy még majd találkozunk, de most dolgom van.
- Jaj, rendben. De a számodat azért megkaphatom?
- Persze,- majd odanyújtotta a telefonját, hogy írjam bele. Így is történt, és ő is felírta a saját számát az én mobilomba.
- Sajnálom, hogy ilyen hamar mennem kell,-majd adtam neki két puszit és már indultam is hazafelé.
- Majd hívlak! Szia!

Szereplők

Végre elérkeztem oda, hogy a szereplőkről hozzam a képeket, és ha minden igaz, ma este még az első részt is felteszem!

Hope, a főszereplő:

Bradley, Alexis legjobb, szinte egyetlen barátja:

Emma, aki a történet elején nem is ismeri Alexis-t,de később legjobb barátnők lesznek:

Most pedig Alexis családja következik:

Rose, a nevelőanyja:

Adam, a nevelőapja:

Zoe, Alexis mostohatestvére, Rose és Adam igazi lánya:

Daisy, Alexis másik mostohatestvére, akit szintén örökbefogadtak:

Chris, Alexis mostohabátyja, Rose és Adam fia:

Aztán következnek a fiúk barátnői:

Danielle, Liam barátnője, aki csúnyán átveri a fürtös srácot:

Harry szerelme, Madison, aki sokszor próbálja megutáltatni Alexis-t az egész bandával:

Végül pedig a fiúk, akiket bizonyára mindannyian ismertek:

Harry:

Liam:

Louis:

Niall:

Zayn:

Tehát ők lennének a fontosabb szereplők a sztoriban, amint új karakterek jelennek meg, csatolom az ő képüket is.